Az ötvenes évek elején , Rákosi idejében, egy alkalommal meghívták azokat a gazdákat, akik az aratás után a körzetben elsőként teljesítették a beadást, hogy számoljanak be az eredményekről, gondokról. Majs községből egy Csehszlovákiából áttelepített gazdának ( Kiss János... vagy József erre már nem emlékszem) lehetett a gyors teljesítés miatt Budapestre utazni. A falubeliek rá bízták minden gondjukat, bajukat, a sok igazságtalanságot, ami éri őket, hogy mondja el Rákosinak.
Mikor hazaért, beszámolt róla, mi, hogyan történt.
– Oda kerültél Rákosi közelébe?
– Oda. Egy csoport kíséretében odajött hozzánk.
– Elmondtad, mit üzentünk neki?
– Nem.
– De miért? Talán soha többet nem lesz ilyen alkalom!
– Úgy volt, hogy hárman- négyen mondták, egymás szavába vágva, hogy náluk milyen jó, náluk milyen boldog mindenki, mekkora a lelkesedés, hogy szeretik Rákosit! Erre Rákosi, közbeszólt és azt mondta, ha ilyen jó, akkor csak csinálják tovább, ahogy eddig!– azzal elment. Mi, többiek szóhoz se jutottunk. Mindannyian csalódottan néztünk. Én is csak azon gondolkodtam, mit fogok ezek után otthon mondani.
Azt hiszem, egy vezető akkor követi el az egyik legnagyobb hibát, ha talpnyalókkal, hízelgőkkel veszi körül magát, akik érdekből, lelkesedésből, vagy butaságból eltitkolják előtte a valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése