Határsáv, 1955

Képzeljétek!
A főiskola után minden hallgató kapott munkahelyet. Igaz, hogy nem volt nagy válogatási lehetőség, de biztos állás várta a friss diplomásokat. Ma ez ugye szinte hihetetlen?
Nem az áruház tej-túró részlegén kellett a zacskókkal feltölteni a polcot, hanem a végzettségnek megfelelő munkát végezhette mindenki! Igaz, hogy akkor még nem voltak ilyen nagy áruházak, ...hogy áruellátásról ne is beszéljünk.
Így kerültem szülővárosomtól, Pécstől az akkori közlekedési viszonyok között távolinak tűnő Zalába.
Úgy mondták: Sötét Zala. Hamar rájöttem, hogy a sötétség Letenyén elsősorban  akkori vezetőiből és azokat kiszolgáló talpnyalókból, besúgókból áradt. (1955 körül vagyunk)
Három jellemző esetet elevenítek fel.
Péterfi Éva magyar szakos tanár barátnőjéhez ment, aki a templom mögött lakott, hogy együtt ebédeljenek. Mivel közvetlenül az iskolából indult, kezében szorongatta kedvenc Ady kötetét.
Másnap behívatták a pártbizottságra, mert egy nagyokos  a verses könyvet imakönyvnek nézte, és feltételezte, hogy a templomba igyekszik.
Molnár Pali kollégánkat az új csíkos zoknija miatt árulta be valaki, gondolva hogy biztos jampec. Irány a pártbizottság.
Bokros Tibort rendőri felügyelet alá helyeztek, – hetente jelentkeznie kellet a helyi rendőrségen – mert Belgrádban született, bár onnan már kisgyerekként Magyarországra került szüleivel együtt. Hiába mondta, hogy itt végezte a főiskolát. Tartalékos tiszt. A rendőrségen azt válaszolták, hogy  ő  akkor is Tito láncos kutyájának a kölyke.
Az édesapját Sormásról visszaküldték,  mikor meg akarta látogatni. Később külön engedélyt kellett kérni, hogy mégis Letenyére jöhessenek a szülei pár napra.
Elvtársak! Fő az éberség! Ez határsáv!

A főnököm figyelmeztetett, hogy tanácselnöknek, párttitkárnak előre kell köszönni. Ki mert volna itt ellenkezni?
Ha kell, hát kell, de mivel rendszerint nem is biccentettek vissza,  rászoktam hogy így köszönjek:
– Jó napot kívánok!– magamban hozzátéve– Le vagy szarva! Kicsi féltem, hogy egyszer  hangosan is ki találom mondani.