Pécsett, középiskolában

Pécs már Szent István óta püspöki székhely volt. Nem hiába lett később Fünfkirchen a város német neve! Az évszázadok során a templomok száma egyre szaporodott és itt élénk volt a hitélet 1945 után is.

A középiskolát egyházi iskolában kezdtem meg. A vallásos rendezvények szervezésében, osztályfőnökünk, mater Klára is részt vett, amolyan háttér munkával. Beosztotta tanítványait, hogy párban, járják végig a várost és mozgósítsák a családokat. S. Jutkával a Felsőmalom utcát kaptuk. Minden lakásba becsengettünk és elmondtuk a megbeszélt szöveget: miért, hova, hány órára kell menni. Másnap be kellett számolnunk róla, hogyan fogadtak, mit mondtak az emberek. Ezzel a szervezéssel nagy tömegek gyűltek össze a rendezvényeken.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, köztük Pécsett, a Szent Erzsébet leánygimnáziumot, melynek tanulója voltam. Az első hetekben, tanítás után rohantunk a régi osztályfőnökünkhöz „ beszélőre” és mindenről beszámoltunk, ami az iskolában történt. Valószínű, hogy máshol is így ment, s gondolom ezt a hatást is ki akarták küszöbölni, ezért – bár deklaráltan vallásszabadság volt – az iskolákat fenntartó szerzetesrendek többségét felszámolták.

Néhány felsős lányt kizártak a gimnáziumunkból, mert elégettek egy újságot, amiben, egyházellenes cikk volt. A lányok felháborodását tulajdonképpen az újságíró felületes munkája váltotta ki. Neveket kevert össze, ami hiteltelenné tette az egész írást. Mindez nem számított enyhítő körülménynek, azonnal eltávolították őket az iskolából.
A következő 2 év alatt a hitoktatás is fokozatosan megszűnt a gimnáziumokban. Mindez alig befolyásolta a belénk nevelt egzaltált vallásosságot, amit a kamaszos „csak azért is!” ellenkezés is táplált.

A hitoktatók iskolán kívül szerveztek számunkra oktatást. Illegális lelkigyakorlatok is voltak, hét végére, vagy a tavaszi szünetre telepítve. Itt már nem annyira a Bibliával, hanem úgynevezett hitvédelemmel foglalkoztunk, mely sok esetben politikai tartalmat is kapott. Az előadások mindig máshol voltak és természetesen nyilvánosan nem hirdették meg, hanem a résztvevő diákok egymásnak adták át láncban a híreket. Izgalmas volt egyenként belopózni a plébániára, vagy a székesegyházba. Érkezésünk után a sekrestyés bezárta a templomot, hogy senki illetéktelen ne zavarhassa meg az összejövetelt. Egy alkalommal kiránduló csoportnak álcázva mentünk a Mecsekre és egy nagyobb présházban volt az oktatás, beszélgetés, gyóntatás.

Pár dolog gondolkodóba ejtett, de nem befolyásolta elkötelezettségemet, mert hittanárunk Dr. Hegyi László azt mondta annak idején, hogy a pap is ember: Vannak jó papok és rossz papok. Az egyház erősségét pedig az bizonyítja legjobban, hogy még a rossz papok se tudták tönkretenni. Ez a magyarázat a kisebb fenntartásaimat félresöpörte. Az azonban megdöbbentett, mikor egy pesti előadó kijelentette, hogy a kommunizmust csak úgy lehet felszámolni, ha "a szentatya keresztet rajzol az atombombára, aztán ledobják a Szovjetunióra". Úgy éreztem, hogy ilyen embertelenség nem egyeztethető össze a kereszténység tanításaival.
Mint annyi más korombeli fiatal, minden tapasztalat és vallásellenes iskolai oktatás  ellenére is, még sokáig megőriztem a belém sulykolt vallásos hitet. Hogyan lettem végül, évekkel később ateista, az már egy másik történet.
Egyelőre megpróbáltam egy elképzelt modern életfelfogást, és a magam hitét összhangba hozni.