Kádár?

Lehet gyűlölni és lehet szeretni. Mindkettőre lehet okot találni. Egyet nem lenne szabad: hazudni.

Azok beszéljenek, akik abban a korban éltek. Akik pedig másod, harmadkézből veszik át, mi volt, hogyan volt, azoknak ki kellene szűrni az érzelmi töltésű visszaemlékezésekből a valóságot. Akinek ez nem megy, az jobb, ha hallgat, vagy inkább arról a „máról” ír, amit már maga is átélt.

Hogyan lettem ateista

1956.
Apósom, aki vasutas volt, szeptember elején érdekes híreket hozott.
– Nem tudom mi lesz, de valami készül. Záhonynál egyre másra jönnek be katonai szerelvények. Néha két vágányon is egyszerre, ez egészen szokatlan dolog! Ilyenkor minden vonatot félre kell állítani, hogy ezek szabad utat kapjanak.
Ez a beszélgetés ma is gondolkodóba ejt, hogy tulajdonképpen kinek a játékszere volt itt minden...

Mi a hírektől eléggé el voltunk vágva. A községben csak vezetékes rádió volt. Központja a posta, és azt hallgattuk, amit ott rákapcsoltak, a Kossuth rádiót.
Nem akarom taglalni azokat az eseményeket, amik közismertek, bár a véleményem megvan róluk.

Letenyén nem volt akasztás, sem sortűz.
Első éjszaka bementek az iskolába és minden tanteremben kifüggesztettek a tábla fölé egy keresztet.
Másnap a gyerekeket sorba állítva felszólították, hogy vegyék le az úttörő nyakkendőt. A nyakkendőket elégették.
Sok gyerek zsebre-vágta, hogy ne vehessék el tőle.
Egy csoport fellelkesült ember bement a tanácsra és kidobálták , megsemmisítették az adóval kapcsolatos iratokat, mert azt hitték, hogy akkor nem kell többé adót fizetni. Egy tisztviselőt meg akartak kövezni. Magam láttam rohanni, nyomában egy felbőszült csapattal, de nem érték utol. A kövek sem.

Nem az ellenforradalomról, vagy forradalomról akartam írni, hanem arról, ami a címben van. Hogyan lettem ateista.
Az első lépés Mindszenti beszédének meghallgatása volt. 
– Hát a papoknak már megint csak azon jár az esze, hogy a birtokokat, a vagyont hogyan szerezzék vissza? Az egész vallás csak arra való, hogy egy kedvezményezett csoport jól éljen?– háborogtam. Nem csak én. A bíboros beszéde a földosztáskor földhöz jutott parasztokat, tsz tagokat is gondolkodóba ejtette.
Vasárnap a gyerekeket misére kellett kísérni.
Sose szerettem, ha valamit erőltetnek, de menni kellett. A szertartás alatt körülnéztem és egy pillanat alatt átláttam, hogy az én gyerekkori vallásos hitem, csak a misztikumhoz való vonzódás, a tömjénfüst, a gyertyaláng hatása volt. A mesék birodalma.

Mózes kőtáblája. A tízparancsolat... Hát elhitték volna Mózesnak az emberek, ha a maga nevében próbálja meggyőzni őket, hogyan kell egészségesen, egymással viszonylag békességben élni? Kellett az isten, egy földöntúli mindenható, aki lesújt, ha nem tartják be a társadalom, az együttélés szabályait. Erre jött rá Mózes, míg fenn a hegyen töprengett, aztán kőbe véste a legfontosabb kívánalmakat. Okos ember volt. Sajnos, manapság a sok, magát vallásosnak tartó ember, elfelejtkezik a legfontosabbról, arról a 10 parancsolatról.

Ezekkel a gondolatokkal ott a templomban foszlott szét minden, ami a zárdista, naiv kislány vallásosságához kötött.

Határsáv, 1955

Képzeljétek!
A főiskola után minden hallgató kapott munkahelyet. Igaz, hogy nem volt nagy válogatási lehetőség, de biztos állás várta a friss diplomásokat. Ma ez ugye szinte hihetetlen?
Nem az áruház tej-túró részlegén kellett a zacskókkal feltölteni a polcot, hanem a végzettségnek megfelelő munkát végezhette mindenki! Igaz, hogy akkor még nem voltak ilyen nagy áruházak, ...hogy áruellátásról ne is beszéljünk.
Így kerültem szülővárosomtól, Pécstől az akkori közlekedési viszonyok között távolinak tűnő Zalába.
Úgy mondták: Sötét Zala. Hamar rájöttem, hogy a sötétség Letenyén elsősorban  akkori vezetőiből és azokat kiszolgáló talpnyalókból, besúgókból áradt. (1955 körül vagyunk)
Három jellemző esetet elevenítek fel.
Péterfi Éva magyar szakos tanár barátnőjéhez ment, aki a templom mögött lakott, hogy együtt ebédeljenek. Mivel közvetlenül az iskolából indult, kezében szorongatta kedvenc Ady kötetét.
Másnap behívatták a pártbizottságra, mert egy nagyokos  a verses könyvet imakönyvnek nézte, és feltételezte, hogy a templomba igyekszik.
Molnár Pali kollégánkat az új csíkos zoknija miatt árulta be valaki, gondolva hogy biztos jampec. Irány a pártbizottság.
Bokros Tibort rendőri felügyelet alá helyeztek, – hetente jelentkeznie kellet a helyi rendőrségen – mert Belgrádban született, bár onnan már kisgyerekként Magyarországra került szüleivel együtt. Hiába mondta, hogy itt végezte a főiskolát. Tartalékos tiszt. A rendőrségen azt válaszolták, hogy  ő  akkor is Tito láncos kutyájának a kölyke.
Az édesapját Sormásról visszaküldték,  mikor meg akarta látogatni. Később külön engedélyt kellett kérni, hogy mégis Letenyére jöhessenek a szülei pár napra.
Elvtársak! Fő az éberség! Ez határsáv!

A főnököm figyelmeztetett, hogy tanácselnöknek, párttitkárnak előre kell köszönni. Ki mert volna itt ellenkezni?
Ha kell, hát kell, de mivel rendszerint nem is biccentettek vissza,  rászoktam hogy így köszönjek:
– Jó napot kívánok!– magamban hozzátéve– Le vagy szarva! Kicsi féltem, hogy egyszer  hangosan is ki találom mondani.

1952-ben felvettek a főiskolára. A főiskolai évek alatt soha senki nem kérdezte, járok-e templomba, vallásos vagyok-e. Évfolyam társaim között volt, aki pannonhalmi gimnáziumból jött(amit nem államosítottak), volt cigány tanuló is. Se a felvételnél, se a tanulmányok alatt nem volt semmiféle megkülönböztetés, se vallás, se bőr szín miatt, csak a tudás, az eredmények számítottak.
Ugyanaz a rendszer, ugyanaz a felső vezetés, mint gimnazista koromban és mégis egészen más légkör.  Erről pedig az jut eszembe: ki a rasszista? A rendszer? Nem. Elsősorban az emberek, a tudatlanság és a kapott instrukciók, elvárások túllihegése.
Olyan ez, mint  Vorosilov marsall fogadása. Debrecenenben az állomáson a magyarok orosz népi tánccal köszöntötték.
– Ezt mi jobban tudjuk táncolni. Hát nincs maguknak saját, magyar táncuk? – mondta a marsall.
Mindig ez van itt. A törleszkedés, a megfelelési kényszer, a képzelt elvárások szolgai teljesítése.

Pécsett, középiskolában

Pécs már Szent István óta püspöki székhely volt. Nem hiába lett később Fünfkirchen a város német neve! Az évszázadok során a templomok száma egyre szaporodott és itt élénk volt a hitélet 1945 után is.

A középiskolát egyházi iskolában kezdtem meg. A vallásos rendezvények szervezésében, osztályfőnökünk, mater Klára is részt vett, amolyan háttér munkával. Beosztotta tanítványait, hogy párban, járják végig a várost és mozgósítsák a családokat. S. Jutkával a Felsőmalom utcát kaptuk. Minden lakásba becsengettünk és elmondtuk a megbeszélt szöveget: miért, hova, hány órára kell menni. Másnap be kellett számolnunk róla, hogyan fogadtak, mit mondtak az emberek. Ezzel a szervezéssel nagy tömegek gyűltek össze a rendezvényeken.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, köztük Pécsett, a Szent Erzsébet leánygimnáziumot, melynek tanulója voltam. Az első hetekben, tanítás után rohantunk a régi osztályfőnökünkhöz „ beszélőre” és mindenről beszámoltunk, ami az iskolában történt. Valószínű, hogy máshol is így ment, s gondolom ezt a hatást is ki akarták küszöbölni, ezért – bár deklaráltan vallásszabadság volt – az iskolákat fenntartó szerzetesrendek többségét felszámolták.

Néhány felsős lányt kizártak a gimnáziumunkból, mert elégettek egy újságot, amiben, egyházellenes cikk volt. A lányok felháborodását tulajdonképpen az újságíró felületes munkája váltotta ki. Neveket kevert össze, ami hiteltelenné tette az egész írást. Mindez nem számított enyhítő körülménynek, azonnal eltávolították őket az iskolából.
A következő 2 év alatt a hitoktatás is fokozatosan megszűnt a gimnáziumokban. Mindez alig befolyásolta a belénk nevelt egzaltált vallásosságot, amit a kamaszos „csak azért is!” ellenkezés is táplált.

A hitoktatók iskolán kívül szerveztek számunkra oktatást. Illegális lelkigyakorlatok is voltak, hét végére, vagy a tavaszi szünetre telepítve. Itt már nem annyira a Bibliával, hanem úgynevezett hitvédelemmel foglalkoztunk, mely sok esetben politikai tartalmat is kapott. Az előadások mindig máshol voltak és természetesen nyilvánosan nem hirdették meg, hanem a résztvevő diákok egymásnak adták át láncban a híreket. Izgalmas volt egyenként belopózni a plébániára, vagy a székesegyházba. Érkezésünk után a sekrestyés bezárta a templomot, hogy senki illetéktelen ne zavarhassa meg az összejövetelt. Egy alkalommal kiránduló csoportnak álcázva mentünk a Mecsekre és egy nagyobb présházban volt az oktatás, beszélgetés, gyóntatás.

Pár dolog gondolkodóba ejtett, de nem befolyásolta elkötelezettségemet, mert hittanárunk Dr. Hegyi László azt mondta annak idején, hogy a pap is ember: Vannak jó papok és rossz papok. Az egyház erősségét pedig az bizonyítja legjobban, hogy még a rossz papok se tudták tönkretenni. Ez a magyarázat a kisebb fenntartásaimat félresöpörte. Az azonban megdöbbentett, mikor egy pesti előadó kijelentette, hogy a kommunizmust csak úgy lehet felszámolni, ha "a szentatya keresztet rajzol az atombombára, aztán ledobják a Szovjetunióra". Úgy éreztem, hogy ilyen embertelenség nem egyeztethető össze a kereszténység tanításaival.
Mint annyi más korombeli fiatal, minden tapasztalat és vallásellenes iskolai oktatás  ellenére is, még sokáig megőriztem a belém sulykolt vallásos hitet. Hogyan lettem végül, évekkel később ateista, az már egy másik történet.
Egyelőre megpróbáltam egy elképzelt modern életfelfogást, és a magam hitét összhangba hozni.

Folytatás

 Pécs, ahol éltünk, könnyen átvészelte a háborút, és az ostromot is.
Az utolsó este remegett a pince fala. Anyám rumot rakott a teámba és én átaludtam a város elfoglalásának éjszakáját. Nem tudtam semmit arról, hogy a szomszéd ház tetejét átszakította  és ott robbant fel egy akna. És mégis. A szirénák, a becsapódások hangja örökre belém ivódott. Még több évtizeddel a háború után is összerezzentem egy erősebb hangtól, vagy, ha a kanyarban egy autó felvisított, mint egy távoli szirénahang.  Talán az álom kábulatában átélt rettenet, tudat alatt, még jobban rögzül, mintha ébren szembenézünk a valósággal.
Engem nem érdekelt a politika. Sztálin, Rákosi, a római pápa, vagy bárki... olyan messze voltak! Hogyan éltünk? Hogy kabát helyett, csak hálóingre futotta? Nem tűnt fel nekem, az akkori tizenévesnek, hogy az életünknek bármi köze lenne ahhoz, hogy kinek, kiknek a kezében van a vezetés.
Azt hiszem, az emberek többsége mindig ilyen öntudatlanul sodródik az eseményekben, ...mint a gyerekek, vagy mint a birkák a nyájban.

A "jó forint"

– Ezeknek nem dolgozom –mondta anyám és várt. Aztán, hogy valamiből mégis élni kellett, kötött, varrt, takarított, mikor mi akadt. A "jó forintot" már – úgy gondolta– érdemes, akár fillérenként is, megtakarítani.
– Télikabátot kapsz!– a kirakatból is kinéztük, melyik lenne jó. Nagy nehezen, – mert közben élni is kellett valamiből– de végül mégiscsak összejött a 150 forint a kabátra.
– Jövő héten megvesszük!
Sajnos addigra kicserélték az árcédulákat. Csak egy hálóinget kaptunk anyám összespórolt pénzéből. 134 Ft volt. Rózsaszínt szerettem volna, de mire belenyugodtunk, hogy hálóing lesz a télikabátból, addigra csak kék volt. Igaz, nagyon szép, világoskék.
– Az szebb is, mint a rózsaszín! –meg hát addigra úgyis kórházba kerültem.

Egy régi történet

Az ötvenes évek elején , Rákosi idejében, egy alkalommal meghívták azokat a gazdákat, akik az aratás után a körzetben elsőként teljesítették a beadást, hogy számoljanak be az eredményekről, gondokról. Majs községből egy Csehszlovákiából áttelepített gazdának ( Kiss János... vagy József erre már nem emlékszem) lehetett a gyors teljesítés miatt Budapestre utazni. A falubeliek rá bízták minden gondjukat, bajukat, a sok igazságtalanságot, ami éri őket, hogy mondja el Rákosinak.
Mikor hazaért, beszámolt róla, mi, hogyan történt.
– Oda kerültél Rákosi közelébe?
– Oda. Egy csoport kíséretében odajött hozzánk.
– Elmondtad, mit üzentünk neki?
– Nem.
– De miért? Talán soha többet nem lesz ilyen alkalom!
– Úgy volt, hogy  hárman- négyen  mondták, egymás szavába vágva, hogy náluk milyen jó, náluk milyen boldog mindenki, mekkora a lelkesedés, hogy szeretik Rákosit! Erre Rákosi, közbeszólt és azt mondta, ha ilyen jó, akkor csak csinálják tovább, ahogy eddig!– azzal elment. Mi, többiek szóhoz se jutottunk. Mindannyian csalódottan néztünk. Én is csak azon gondolkodtam, mit fogok ezek után otthon mondani.

Azt hiszem, egy vezető akkor követi el az egyik legnagyobb hibát, ha talpnyalókkal, hízelgőkkel veszi körül magát, akik érdekből, lelkesedésből, vagy butaságból  eltitkolják előtte a valóságot.

Lassan kihal az a korosztály aki átélte– legalább gyerekként – a háborús éveket, Horthyt, majd Rákosit, Kádárt és a saját bőrén tapasztalta, saját szemével látta a történelemnek  azt a kis morzsáját, ami a valóságból rá jutott. A fiatalabbak már egy átfestett képet kapnak ezekről az időkről, mint ahogy nekünk is idealizált képet festettek 1848-ról, Kossuthról, feketét Görgeyiről, de valósziű, hogy a még régebbi események sem úszták meg a politikai célok szerinti átköltést. Az emberek többsége úgy látja a világot, ahogyan láttatják vele. Az igazságot magukkal viszik a szemtanúk.

Elkezdtem a 14. kötetem szerkesztését. A címe: Napraforgók. 

Ebben a kötetben egyetlen év (2013.) munkáját tárom az olvasó elé, tekintse úgy, mint egy kalendáriumot, amiben mindenféle van vegyesen, mert – koromnál fogva – nincs már  időm témák, vagy ciklusok szerint gyűjteni írásaimat. Csak azért nem mondhatom, hogy kész a kötet, mert az évből még vissza van két hónap. Ha még írok valami újat, azt hozzáfűzöm.

Tudom, hogy elbeszéléseimen, verseimen nemcsak a sok évtizedes tapasztalat látszik, hanem az is, hogy érzem az idő sürgetését és aktivitásom rohamos csökkenését.

Még sok mindent el szeretnék mondani. Utóbbi könyveim mindegyikének ízlésem szerinti kiérleléséhez 2-3 év kellett volna, de csak hónapokat mertem áldozni némelyikre. A hibákat, kihagyott lehetőségeket látom, de csak annyit tudok hozzátenni: nézzétek el, képzeljétek hozzá mindazt, amivel magam is kiegészíthettem volna.

Van, ami van és ez már így is marad. A többi nem rám tartozik.

Miért cserebogár?

Van a könyvben egy vers, egy mese a szárnyalásról.

Szárnyak! Azt hittem, hogy a verselés képessége magasra repít, mint szárnyak a madarakat. Szabadon repülhetnek a gondolataim, mint a fecskék, sirályok vagy a sasok, és az emberek gyönyörködni fognak írásaimban. Nem tudtam még, hogy az én szárnyaim csak olyanok, mint a cserebogaraké és a röptük nem vezet az égig.

Miből lesz a cserebogár!

Már a nyomdában van az új könyvem. Régi verseim mai szemmel. Persze, az én szememmel. Lehet, hogy mások, akik nem éltek abban a korban, másképp látják? Lehet. Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy a fanatikus, egyldalú nevelés  – vallás, vagy pártideológia – hogyan tükröződhet egy gyerek, egy éretlen kamasz tudatában.

Megjöttem

Végre idetaláltam. Nem könnyű az én koromban nyelvismeret nélkül, informatikai analfabétaként új dologgal próbálkozni, pláne, ha valaki olyan gyámoltalan és ijedős mint én!
Kösznöm Kaskötő Istvánnak és a "Kalákának" a türelmes segítséget.
Kezdetnek egy fiatalon – úgy 70 éves korom körül – írt versemből idéznék:
" Amíg az öntudat, a lélek él, s szabad,
  az utolsó percig ne hagyd magad!"

Hát nem is hagyom!