2014. január 4., szombat

Kádár korszak? Átkos? Nézőpont kérdése.
Én csak azt tudom leírni, amit tapasztaltam.
A Rákosi féle diktatúra, és az 56-os eseményeket követő megtorlás után, viszonylag hamar konszolidálódott a helyzet és szinte szabadnak érezhette magát az ember.
Pécsi Sándor Pesten a színpadon árasztotta a politikai vicceket, poénokat... és persze megengedhettük magunknak, hogy a tanári fizetésből néha felutazzunk Pestre, ha színházba, vagy kabaréba akartunk menni.
Halgttuk a Szabadeurópát. Nem titokban. Az udvaron is.Néha véletlenül nyitva hagyva, olyan hangosan bömbölt, hogy kihallatszott a főtérig. A kutya se törődött vele.
Nem igaz az se, hogy csak a párttagok érvényesülhettek: A férjem nem volt párttag, amikor járási tanulmányi felügyelő lett. Én sem voltam még párttag, amikor kineveztek igazgató helyettesnek. Később, mikor úgy gondoltam , hogy jó irányba mennek a dolgok és egyetértettem vele, akkor beléptem a pártba, de senki nem kényszeritett, se előnyt se hátrányt nem jelentett. Legfeljebb több munkát.
Lehet, hogy máshol nem így mentek a dolgok. Úgy gondolom, akkor annak nem a rendszer, a felső vezetés, hanem a helyi vezetők önkényeskedése volt az oka. (Kiskirályok mindig is voltak.)
Nem hallottam olyant, hogy bármelyik párttitkár a beosztása felhasználásával meggazdagodott volna, vagy a rokonait előnyben részesítette volna a mi környékünkön.
Azt elmondhatom, hogy a párttagokkal, a vezetőkkel pedig különosen szigorúan jártak el. Például mikor a járási párttitkár vadászbalesetet okozott, azonnal felfüggesztették, és el is itélték annak ellenére, hogy véletlen baleset volt.
Más alkalommal az egyik kanizsa járási pb dolgozó kicsúszott az autójával az árokba a jeges úton. Nem történt baleset. Közvetlenül utánuk mentünk, láttuk, mi történt és megálltunk. Szinte könyörgött, hogy tanúsítsuk, hogy nem hibázott, mert őket a legkisebb vétségért azonnal felfüggesztik.
Ha bármi bántódás, igazságtalanság ért egy munkás embert, bemehetett a pártirodára és meghallgatták. Még olyan apró ügyekben is, hogy a boltban zárás előtt 1 órával nincs kenyér és aki munkából tart hazafelé, nem tud bevásárolni. Nem tudom hova telefonáltak, de fél órán belül ott volt a kenyér.
Most utólag azt gondolom, hogy az elvek jók voltak, de az ellenőrzés, hogy mindenütt mindent be is tartsanak, nagyon gyatra lehetett. 
Erről szerettem volna írni már az ősszel, de hosszú szünetet tartottam, különböző családi események miatt.

2013. november 22., péntek

Kádár?
Lehet gyűlölni és lehet szeretni. Mindkettőre lehet okot találni. Egyet nem lenne szabad: hazudni.
Azok beszéljenek, akik abban a korban éltek. Akik pedig másod, harmadkézből veszik át, mi volt, hogyan volt, azoknak ki kellene szűrni az érzelmi töltésű visszaemlékezésekből a valóságot. Akinek ez nem megy, az jobb, ha hallgat, vagy inkább arról a „máról” ír, amit már maga is átélt.

2013. november 18., hétfő

Hogyan lettem ateista

1956.
Apósom, aki vasutas volt, szeptember elején érdekes híreket hozott.
– Nem tudom mi lesz, de valami készül. Záhonynál egyre másra jönnek be katonai szerelvények. Néha két vágányon is egyszerre, ez egészen szokatlan dolog! Ilyenkor minden vonatot félre kell állítani, hogy ezek szabad utat kapjanak.
Ez a beszélgetés ma is gondolkodóba ejt, hogy tulajdonképpen kinek a játékszere volt itt minden...

Mi a hírektől eléggé el voltunk vágva. A községben csak vezetékes rádió volt. Központja a posta, és azt hallgattuk, amit ott rákapcsoltak, a Kossuth rádiót.
Nem akarom taglalni azokat az eseményeket, amik közismertek, bár a véleményem megvan róluk.

Letenyén nem volt akasztás, sem sortűz.
Első éjszaka bementek az iskolába és minden tanteremben kifüggesztettek a tábla fölé egy keresztet.
Másnap a gyerekeket sorba állítva felszólították, hogy vegyék le az úttörő nyakkendőt. A nyakkendőket elégették.
Sok gyerek zsebre-vágta, hogy ne vehessék el tőle.

Egy csoport fellelkesült ember bement a tanácsra és kidobálták , megsemmisítették az adóval kapcsolatos iratokat, mert azt hitték, hogy akkor nem kell többé adót fizetni. Egy tisztviselőt meg akartak kövezni. Magam láttam rohanni, nyomában egy felbőszült csapattal, de nem érték utol. A kövek sem.

Nem az ellenforradalomról, vagy forradalomról akartam írni, hanem arról, ami a címben van. Hogyan lettem ateista.

Az első lépés Mindszenti beszédének meghallgatása volt. 
– Hát a papoknak már megint csak azon jár az esze, hogy a birtokokat, a vagyont hogyan szerezzék vissza? Az egész vallás csak arra való, hogy egy kedvezményezett csoport jól éljen?– háborogtam. Nem csak én. A bíboros beszéde a földosztáskor földhöz jutott parasztokat, tsz tagokat is gondolkodóba ejtette.

Vasárnap a gyerekeket misére kellett kísérni.
Sose szerettem, ha valamit erőltetnek, de menni kellett. A szertartás alatt körülnéztem és egy pillanat alatt átláttam, hogy az én gyerekkori vallásos hitem, csak a misztikumhoz való vonzódás, a tömjénfüst, a gyertyaláng hatása volt. A mesék birodalma.

Mózes kőtáblája. A tízparancsolat... Hát elhitték volna Mózesnak az emberek, ha a maga nevében próbálja meggyőzni őket, hogyan kell egészségesen, egymással viszonylag békességben élni? Kellett az isten, egy földöntúli mindenható, aki lesújt, ha nem tartják be a társadalom, az együttélés szabályait. Erre jött rá Mózes, míg fenn a hegyen töprengett, aztán kőbe véste a legfontosabb kívánalmakat. Okos ember volt. Sajnos, manapság a sok, magát vallásosnak tartó ember, elfelejtkezik a legfontosabbról, arról a 10 parancsolatról.

Ezekkel a gondolatokkal ott a templomban foszlott szét minden, ami a zárdista, naiv kislány vallásosságához kötött.

2013. november 17., vasárnap

Határsáv, 1955

Képzeljétek!
A főiskola után minden hallgató kapott munkahelyet. Igaz, hogy nem volt nagy válogatási lehetőség, de biztos állás várta a friss diplomásokat. Ma ez ugye szinte hihetetlen?
Nem az áruház tej-túró részlegén kellett a zacskókkal feltölteni a polcot, hanem a végzettségnek megfelelő munkát végezhette mindenki! Igaz, hogy akkor még nem voltak ilyen nagy áruházak, ...hogy áruellátásról ne is beszéljünk.
Így kerültem szülővárosomtól, Pécstől az akkori közlekedési viszonyok között távolinak tűnő Zalába.
Úgy mondták: Sötét Zala. Hamar rájöttem, hogy a sötétség Letenyén elsősorban  akkori vezetőiből és azokat kiszolgáló talpnyalókból, besúgókból áradt. (1955 körül vagyunk)
Három jellemző esetet elevenítek fel.
Péterfi Éva magyar szakos tanár barátnőjéhez ment, aki a templom mögött lakott, hogy együtt ebédeljenek. Mivel közvetlenül az iskolából indult, kezében szorongatta kedvenc Ady kötetét.
Másnap behívatták a pártbizottságra, mert egy nagyokos  a verses könyvet imakönyvnek nézte, és feltételezte, hogy a templomba igyekszik.
Molnár Pali kollégánkat az új csíkos zoknija miatt árulta be valaki, gondolva hogy biztos jampec. Irány a pártbizottság.
Bokros Tibort rendőri felügyelet alá helyeztek, – hetente jelentkeznie kellet a helyi rendőrségen – mert Belgrádban született, bár onnan már kisgyerekként Magyarországra került szüleivel együtt. Hiába mondta, hogy itt végezte a főiskolát. Tartalékos tiszt. A rendőrségen azt válaszolták, hogy  ő  akkor is Tito láncos kutyájának a kölyke.
Az édesapját Sormásról visszaküldték,  mikor meg akarta látogatni. Később külön engedélyt kellett kérni, hogy mégis Letenyére jöhessenek a szülei pár napra.

Elvtársak! Fő az éberség! Ez határsáv!

A főnököm figyelmeztetett, hogy tanácselnöknek, párttitkárnak előre kell köszönni. Ki mert volna itt ellenkezni?
Ha kell, hát kell, de mivel rendszerint nem is biccentettek vissza,  rászoktam hogy így köszönjek:
– Jó napot kívánok!– magamban hozzátéve–
Le vagy szarva! Kicsi féltem, hogy egyszer  hangosan is ki találom mondani.
1952-ben felvettek a főiskolára. A főiskolai évek alatt soha senki nem kérdezte, járok-e templomba, vallásos vagyok-e. Évfolyam társaim között volt, aki pannonhalmi gimnáziumból jött(amit nem államosítottak), volt cigány tanuló is. Se a felvételnél, se a tanulmányok alatt nem volt semmiféle megkülönböztetés, se vallás, se bőr szín miatt, csak a tudás, az eredmények számítottak.
Ugyanaz a rendszer, ugyanaz a felső vezetés, mint gimnazista koromban és mégis egészen más légkör.  Erről pedig az jut eszembe: ki a rasszista? A rendszer? Nem. Elsősorban az emberek, a tudatlanság és a kapott instrukciók, elvárások túllihegése.
Olyan ez, mint  Vorosilov marsall fogadása. Debrecenenben az állomáson a magyarok orosz népi tánccal köszöntötték.
– Ezt mi jobban tudjuk táncolni. Hát nincs maguknak saját, magyar táncuk? – mondta a marsall.
Mindig ez van itt. A törleszkedés, a megfelelési kényszer, a képzelt elvárások szolgai teljesítése.

2013. november 16., szombat

Pécsett, középiskolában

Pécs már Szent István óta püspöki székhely volt. Nem hiába lett később Fünfkirchen a város német neve! Az évszázadok során a templomok száma egyre szaporodott és itt élénk volt a hitélet 1945 után is.
A középiskolát egyházi iskolában kezdtem meg. A vallásos rendezvények szervezésében, osztályfőnökünk, mater Klára is részt vett, amolyan háttér munkával. Beosztotta tanítványait, hogy párban, járják végig a várost és mozgósítsák a családokat. S. Jutkával a Felsőmalom utcát kaptuk. Minden lakásba becsengettünk és elmondtuk a megbeszélt szöveget: miért, hova, hány órára kell menni. Másnap be kellett számolnunk róla, hogyan fogadtak, mit mondtak az emberek. Ezzel a szervezéssel nagy tömegek gyűltek össze a rendezvényeken.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, köztük Pécsett, a Szent Erzsébet leánygimnáziumot, melynek tanulója voltam. Az első hetekben, tanítás után rohantunk a régi osztályfőnökünkhöz „ beszélőre” és mindenről beszámoltunk, ami az iskolában történt. Valószínű, hogy máshol is így ment, s gondolom ezt a hatást is ki akarták küszöbölni, ezért – bár deklaráltan vallásszabadság volt – az iskolákat fenntartó szerzetesrendek többségét felszámolták.
Néhány felsős lányt kizártak a gimnáziumunkból, mert elégettek egy újságot, amiben, egyházellenes cikk volt. A lányok felháborodását tulajdonképpen az újságíró felületes munkája váltotta ki. Neveket kevert össze, ami hiteltelenné tette az egész írást. Mindez nem számított enyhítő körülménynek, azonnal eltávolították őket az iskolából.
A következő 2 év alatt a hitoktatás is fokozatosan megszűnt a gimnáziumokban. Mindez alig befolyásolta a belénk nevelt egzaltált vallásosságot, amit a kamaszos „csak azért is!” ellenkezés is táplált.

A hitoktatók iskolán kívül szerveztek számunkra oktatást. Illegális lelkigyakorlatok is voltak, hét végére, vagy a tavaszi szünetre telepítve. Itt már nem annyira a Bibliával, hanem úgynevezett hitvédelemmel foglalkoztunk, mely sok esetben politikai tartalmat is kapott. Az előadások mindig máshol voltak és természetesen nyilvánosan nem hirdették meg, hanem a résztvevő diákok egymásnak adták át láncban a híreket. Izgalmas volt egyenként belopózni a plébániára, vagy a székesegyházba. Érkezésünk után a sekrestyés bezárta a templomot, hogy senki illetéktelen ne zavarhassa meg az összejövetelt. Egy alkalommal kiránduló csoportnak álcázva mentünk a Mecsekre és egy nagyobb présházban volt az oktatás, beszélgetés, gyóntatás.

Pár dolog gondolkodóba ejtett, de nem befolyásolta elkötelezettségemet, mert hittanárunk Dr. Hegyi László azt mondta annak idején, hogy a pap is ember: Vannak jó papok és rossz papok. Az egyház erősségét pedig az bizonyítja legjobban, hogy még a rossz papok se tudták tönkretenni. Ez a magyarázat a kisebb fenntartásaimat félresöpörte. Az azonban megdöbbentett, mikor egy pesti előadó kijelentette, hogy a kommunizmust csak úgy lehet felszámolni, ha "a szentatya keresztet rajzol az atombombára, aztán ledobják a Szovjetunióra". Úgy éreztem, hogy ilyen embertelenség nem egyeztethető össze a kereszténység tanításaival.
Mint annyi más korombeli fiatal, minden tapasztalat és vallásellenes iskolai oktatás  ellenére is, még sokáig megőriztem a belém sulykolt vallásos hitet. Hogyan lettem végül, évekkel később ateista, az már egy másik történet.
Egyelőre megpróbáltam egy elképzelt modern életfelfogást, és a magam hitét összhangba hozni.

2013. november 15., péntek

Folytatás

 Pécs, ahol éltünk, könnyen átvészelte a háborút, és az ostromot is.
Az utolsó este remegett a pince fala. Anyám rumot rakott a teámba és én átaludtam a város elfoglalásának éjszakáját. Nem tudtam semmit arról, hogy a szomszéd ház tetejét átszakította  és ott robbant fel egy akna. És mégis. A szirénák, a becsapódások hangja örökre belém ivódott. Még több évtizeddel a háború után is összerezzentem egy erősebb hangtól, vagy, ha a kanyarban egy autó felvisított, mint egy távoli szirénahang.  Talán az álom kábulatában átélt rettenet, tudat alatt, még jobban rögzül, mintha ébren szembenézünk a valósággal.

Engem nem érdekelt a politika. Sztálin, Rákosi, a római pápa, vagy bárki... olyan messze voltak! Hogyan éltünk? Hogy kabát helyett, csak hálóingre futotta? Nem tűnt fel nekem, az akkori tizenévesnek, hogy az életünknek bármi köze lenne ahhoz, hogy kinek, kiknek a kezében van a vezetés.
Azt hiszem, az emberek többsége mindig ilyen öntudatlanul sodródik az eseményekben, ...mint a gyerekek, vagy mint a birkák a nyájban.