A "jó forint"

– Ezeknek nem dolgozom –mondta anyám és várt. Aztán, hogy valamiből mégis élni kellett, kötött, varrt, takarított, mikor mi akadt. A "jó forintot" már – úgy gondolta– érdemes, akár fillérenként is, megtakarítani.
– Télikabátot kapsz!– a kirakatból is kinéztük, melyik lenne jó. Nagy nehezen, – mert közben élni is kellett valamiből– de végül mégiscsak összejött a 150 forint a kabátra.
– Jövő héten megvesszük!
Sajnos addigra kicserélték az árcédulákat. Csak egy hálóinget kaptunk anyám összespórolt pénzéből. 134 Ft volt. Rózsaszínt szerettem volna, de mire belenyugodtunk, hogy hálóing lesz a télikabátból, addigra csak kék volt. Igaz, nagyon szép, világoskék.
– Az szebb is, mint a rózsaszín! –meg hát addigra úgyis kórházba kerültem.

Egy régi történet

Az ötvenes évek elején , Rákosi idejében, egy alkalommal meghívták azokat a gazdákat, akik az aratás után a körzetben elsőként teljesítették a beadást, hogy számoljanak be az eredményekről, gondokról. Majs községből egy Csehszlovákiából áttelepített gazdának ( Kiss János... vagy József erre már nem emlékszem) lehetett a gyors teljesítés miatt Budapestre utazni. A falubeliek rá bízták minden gondjukat, bajukat, a sok igazságtalanságot, ami éri őket, hogy mondja el Rákosinak.
Mikor hazaért, beszámolt róla, mi, hogyan történt.
– Oda kerültél Rákosi közelébe?
– Oda. Egy csoport kíséretében odajött hozzánk.
– Elmondtad, mit üzentünk neki?
– Nem.
– De miért? Talán soha többet nem lesz ilyen alkalom!
– Úgy volt, hogy  hárman- négyen  mondták, egymás szavába vágva, hogy náluk milyen jó, náluk milyen boldog mindenki, mekkora a lelkesedés, hogy szeretik Rákosit! Erre Rákosi, közbeszólt és azt mondta, ha ilyen jó, akkor csak csinálják tovább, ahogy eddig!– azzal elment. Mi, többiek szóhoz se jutottunk. Mindannyian csalódottan néztünk. Én is csak azon gondolkodtam, mit fogok ezek után otthon mondani.

Azt hiszem, egy vezető akkor követi el az egyik legnagyobb hibát, ha talpnyalókkal, hízelgőkkel veszi körül magát, akik érdekből, lelkesedésből, vagy butaságból  eltitkolják előtte a valóságot.

Lassan kihal az a korosztály aki átélte– legalább gyerekként – a háborús éveket, Horthyt, majd Rákosit, Kádárt és a saját bőrén tapasztalta, saját szemével látta a történelemnek  azt a kis morzsáját, ami a valóságból rá jutott. A fiatalabbak már egy átfestett képet kapnak ezekről az időkről, mint ahogy nekünk is idealizált képet festettek 1848-ról, Kossuthról, feketét Görgeyiről, de valósziű, hogy a még régebbi események sem úszták meg a politikai célok szerinti átköltést. Az emberek többsége úgy látja a világot, ahogyan láttatják vele. Az igazságot magukkal viszik a szemtanúk.

Elkezdtem a 14. kötetem szerkesztését. A címe: Napraforgók. 

Ebben a kötetben egyetlen év (2013.) munkáját tárom az olvasó elé, tekintse úgy, mint egy kalendáriumot, amiben mindenféle van vegyesen, mert – koromnál fogva – nincs már  időm témák, vagy ciklusok szerint gyűjteni írásaimat. Csak azért nem mondhatom, hogy kész a kötet, mert az évből még vissza van két hónap. Ha még írok valami újat, azt hozzáfűzöm.

Tudom, hogy elbeszéléseimen, verseimen nemcsak a sok évtizedes tapasztalat látszik, hanem az is, hogy érzem az idő sürgetését és aktivitásom rohamos csökkenését.

Még sok mindent el szeretnék mondani. Utóbbi könyveim mindegyikének ízlésem szerinti kiérleléséhez 2-3 év kellett volna, de csak hónapokat mertem áldozni némelyikre. A hibákat, kihagyott lehetőségeket látom, de csak annyit tudok hozzátenni: nézzétek el, képzeljétek hozzá mindazt, amivel magam is kiegészíthettem volna.

Van, ami van és ez már így is marad. A többi nem rám tartozik.

Miért cserebogár?

Van a könyvben egy vers, egy mese a szárnyalásról.

Szárnyak! Azt hittem, hogy a verselés képessége magasra repít, mint szárnyak a madarakat. Szabadon repülhetnek a gondolataim, mint a fecskék, sirályok vagy a sasok, és az emberek gyönyörködni fognak írásaimban. Nem tudtam még, hogy az én szárnyaim csak olyanok, mint a cserebogaraké és a röptük nem vezet az égig.

Miből lesz a cserebogár!

Már a nyomdában van az új könyvem. Régi verseim mai szemmel. Persze, az én szememmel. Lehet, hogy mások, akik nem éltek abban a korban, másképp látják? Lehet. Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy a fanatikus, egyldalú nevelés  – vallás, vagy pártideológia – hogyan tükröződhet egy gyerek, egy éretlen kamasz tudatában.

Megjöttem

Végre idetaláltam. Nem könnyű az én koromban nyelvismeret nélkül, informatikai analfabétaként új dologgal próbálkozni, pláne, ha valaki olyan gyámoltalan és ijedős mint én!
Kösznöm Kaskötő Istvánnak és a "Kalákának" a türelmes segítséget.
Kezdetnek egy fiatalon – úgy 70 éves korom körül – írt versemből idéznék:
" Amíg az öntudat, a lélek él, s szabad,
  az utolsó percig ne hagyd magad!"

Hát nem is hagyom!